Értékelés: Emily Bronte - Üvöltő szelek

 

„[…] mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!”

Vannak könyvek, amelyek valahogy már jóval azelőtt belépnek az életünkbe, hogy ténylegesen a kezünkbe vennénk őket. Számomra az Üvöltő szelek pontosan ilyen volt. Először a Miután olvasása közben figyeltem fel rá, amikor találkoztam egy idézettel belőle, ami azonnal megfogott. Volt benne valami nyers érzelmesség és különös melankólia, ami napokig bennem maradt, és akkor eldöntöttem, hogy egyszer mindenképpen el fogom olvasni az eredeti történetet is. Most végre sor került rá, és azt kell mondanom, teljesen megértem, miért lett ez a könyv ennyire ikonikus.

 

Az Üvöltő szelek egyáltalán nem az a klasszikus romantikus regény, amire az ember elsőre számítana. Nem szép, nem könnyed, és főleg nem idealizált. Inkább sötét, fájdalmas és sokszor kifejezetten nyugtalanító történet, tele olyan érzelmekkel, amelyek lassan felemésztik a szereplőket. Emily Brontë olyan intenzitással ír a szerelemről, a megszállottságról és a bosszúról, hogy olvasás közben szinte érezni lehet a történet súlyát.

 

Heathcliff karaktere különösen érdekes volt számomra, mert ritkán találkozom ennyire összetett figurával. Egyetlen pillanatban még sajnáltam őt, a következőben pedig mérhetetlenül dühös voltam rá. Nem egy tipikus szerethető főhős, mégis lehetetlen közömbösen viszonyulni hozzá. Catherine és Heathcliff kapcsolata pedig egyszerre gyönyörű és romboló, mintha mindketten egymás legnagyobb szerelmei és legnagyobb pusztítói lennének.

 

A könyv hangulata teljesen magával ragadott. Az egész történetet átjárja az a hideg, ködös, szeles atmoszféra, ami szinte külön szereplőként van jelen. Ritkán érzem ennyire erősen egy regénynél, hogy a helyszín és a környezet ennyire hozzájárul az élményhez. Az olvasás közben folyamatosan ott volt bennem az a nyomasztó, mégis gyönyörű érzés, amitől egyszerűen nem tudtam elengedni a történetet.

 

Nem mondanám, hogy hibátlan kedvenc lett számomra, mert voltak részek, amelyek nehezebben haladtak, és a szereplők döntései sokszor frusztráltak. Mégis pontosan ez az, ami miatt ennyire emlékezetes marad. Az Üvöltő szelek nem akar mindenáron szerethető lenni, és talán éppen ettől működik ennyire jól. Egy szenvedélyes, fájdalmas és különleges történet, ami még jóval az utolsó oldal után is ott marad az ember gondolataiban.

 

Ha megszeretnétek vásárolni akkor katt IDE! 😊

 

Köszönöm, hogy benéztetek,

Xoxo, Patti 😊