Személyes bejegyzés: Mert csak a MOST létezik

Annyiszor hallottuk már, hogy csak a most létezik. De mi mindig csak azt szajkózzuk, hogy majd később, majd egyszer. Majd jövőre elmegyek, később megcsinálom, egyszer befejezem. Tudod, mint mikor a tanárok szólnak, hogy jó lenne, ha elkezdenél tanulni az érettségire mielőtt még túl késő lesz, te pedig még legyintesz, hogy még van idő. Aztán eljön a pont amikor már nem létezik a jövő. Amikor már túl késő, mert nincs már idő. Amikor már hiába vered az öklöd a falba nem tehetsz semmit.

Amikor azt hiszed, hogy fiatal vagy és még van időd mindenre, de kapsz egy morbid leckét az élettől, hogy bebizonyítsa: tévedtél.

Elmesélek nektek egy történetet. Az én történetem. Az én leckém. Az én bűnöm.

Kiskoromban elváltak a szüleim. Olyan 4 éves cserfes kislány voltam. Anyukám kapta a felügyeletet és apu kapta a minden második hétvégét. Viszont volt egy hibája: alkoholista volt. Többször fel lett szólítva, hogy csak józan állapotban vihet el. Okos volt. Így is tett, majd megismerkedtem a kocsmákkal belülről. Anyu akkor jött erre rá mikor a kocsmáros mikor kijött a kocsmából régi ismerősként üdvözölt. Innentől apu már csak akkor ivott mikor hazavitt. Dédire bízott, akit imádtam és ő is imádott. De ez kevés volt. Hét éves voltam mikor apu felgyújtotta a házat, a szobába én is bent tartózkodtak. Nagyjából egy évig féltem tőle, ezért az unokatestvéreimnél kellett hagynia. Igazából boldog voltam. Volt kivel játszanom. Nem éreztem annyira magam magányosnak, mint a tanyán, ahol dédivel lakott. De ugye 8 - 8,5 éves koromba már náluk voltam. Én pedig unatkoztam. Nem tudtak lefoglalni, apunak pedig a bor érdekesebb volt. Ezért egy hónappal azelőtt, hogy betöltöttem a 10.életévem megkértem anyut, hogy ne kelljen mennem. Nem kellett péntek délutánokon leckét írni, hétvégén pedig kint lehettem a barátaimmal. Boldog voltam. Én szerettem az apukám, de nem értettük meg, hogy mire van szüksége a másiknak. Itt rontottuk el elsőnek. Az idő telt, nekem pedig már egyre kevésbé volt fura, hogy apu nem keres. Úgy gondoltam neki elég a bor. Azokból az emlékekből táplálkoztam, amik voltak. Például mikor megkaptam a Micimackóm.

18 éves koromban volt egy oldalam. Saját verseket, rap szövegeket tettem ki. Akkor tudtam meg, hogy apu követi az oldalt mikor megjegyezte, hogy szomorúak. Igen az voltam, de te nem kérdezted mi a baj. Én pedig nem mondtam magamtól.

Pár éve néha-néha megkerestél. Találkozni szerettél volna. De addigra kicsit idegen voltál nekem. Nem ismertelek már. Tudtam, hogy az apukám vagy, de nem tudtam milyen ember. Időt kértem. Pedig csak az kellett volna, hogy többet beszéljünk, hogy tényleg beszéljünk és évente kétszer ne arra kelljen reagálnom, hogy mikor találkozzunk. Én nem szóltam, hogy mi a gond ezzel, te pedig nem kérdezted miért nem. Anyura is írtál. Olyan módon, amik engem megrémisztettek. Nem mondtam ki, de megijedtem. Én nem tudtam, hogy milyen ember lettél. Azt tudtam, hogy ittál/iszol. Nem tudtam mire számítsak, hogy vajon felhozod e, hogy nem jártam 10 éves koromtól. Féltem. De nem szóltam csak hallgattam. Az amúgyis tökéletesen megy nekem.

Talán jeleznem kellett volna feléd, hisz nem vagy gondolatolvasó. Itt követtem el a hibát. Utoljára 2018.03.08-án írtál. Két éve. Megnéztem, de nem reagáltam. Már nem tudom miért. Nálam előfordul elég gyakran, hogy ha egyszerre 8 dolgot csinálok és valaki üzenetét megnézem és nem reagálok egyből akkor elfelejtkezem. Te pedig fokozatosan lejjebb csúsztál a chat ablakon. Én pedig nem vettem észre. Hibáztam tudom. Magamtól nem kerestelek, te pedig nem írtál többet. 2019.novemberébe már suliba jártam, két munkahelyem volt. Nappali és éjszakai mellette blogoltam és próbáltam pihenni. Többször eszembe volt, hogy találkoznom kell veled. Mielőtt késő lesz. December közepén belenyilallt valami a szívembe, utána sajgott kicsit. Többször előfordult. Volt egy pillanat mikor hozzád kötöttem. Sétáltam a munkahelyemre. Eszembe jutottál, de újra belém nyilallt a fájdalom. Akkor eldöntöttem. Bármi lesz 2020-ban találkozunk. Legyőzőm a félelmem, a kételyeim még mielőtt késő lesz. De akkor még nem tudtam, hogy már késő. 2020.03.06-án kaptam egy levelet az önkormányzattól, hogy az apukám 2019.12.15-én elhagyta ezt a földet. Azóta nem találom a helyem. Végig követtem, hogy hányszor hibáztam, hogy hányszor kellett volna máshogy, de már nem változtathatok. Már csak taníthatok.

 Ha régóta nem láttad a lányod, fiad akkor keresd meg írj neki mindennap. Érd el, hogy bízzon benned újra. Ha régóta nem láttad az anyukád, apukád akkor keresd meg. Ne engedd, hogy a múlt sebei elszakítsanak titeket egymástól. Nekem már késő. Én már nem ölelhetem át. Már nem mondhatom, azt, hogy szeretlek apu vagy hiányoztál apu. Pedig így van. Csak gyenge voltam. Ha egy tanácsot adhatok akkor ti ne legyetek azok. Én már nem tehetem jóvá a hibáim, már együtt kell élnem velük. Ha bármit máshogy csináltam volna, nem biztos, hogy jobb lett volna, de ugye nem tudhatjuk. Már csak a kételyek vannak. Már csak a sírás és a miért kérdések. Tudom, hogy fentről néz és tudom, hogy tudja, hogy szeretem. Remélem most már végig nézte a felnövésem minden pillanatát és büszke rám, büszke arra, hogy én vagyok a lánya. Remélem egyszer még találkozunk és remélem, hogy megbocsát. Szeretlek apu. Egyszer még újra látjuk egymást.