Értékelés: Tina Köpke - Elátkozott lelkünk

 

„Mert mindig könnyebb, ha van kit gyűlölni. Igen, talán igaza van. Talán igy tudok megbirkózni ezzel a sok szarsággal. Gyűlölködve.

Sokkal könnyebb gyűlölni valakit, mint szeretni.”

Amikor először a kezembe vettem az Elátkozott lelkünk című könyvet, fogalmam sem volt róla, hogy ez bizony egy sorozat második része. A borító, a fülszöveg, az egész hangulat úgy magával ragadott, hogy azonnal belevágtam, majd nagyot pislogva konstatáltam: hoppá, itt valami hiányzik. Úgyhogy gyors mini pánikroham után irány a könyvesbolt, és beszereztem az első részt is. És milyen jól tettem! Két nap alatt faltam fel, minden szabad percet kihasználva – ami mostanában nem túl sok, mert a kislányom gondoskodik róla, hogy egyetlen perc unalom se legyen az életemben.

 

Az első rész teljesen elvarázsolt. Olyan világot kaptam, amiben egyszerre volt otthonos és izgalmas minden misztikus részlet. Azt hittem, hogy a folytatást már nem lehet úgy igazán überelni… de aztán jött a második rész. Na, ott nem szimplán varázslat volt, hanem érzelmi cunami.

 

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Tate és Kat balesetet szenvednek, és Tate még mindig élet-halál között lebeg. A tét (igen, szó szerint és átvitt értelemben is) hatalmas, és én közben minden egyes oldalt úgy lapoztam, mintha ezzel siettetni tudnám a megoldást. Csakhogy most, hogy az olvasási tempóm egy, egy éves kis energiabomba ritmusához igazodik, még inkább megkínozott a kíváncsiság. Tudjátok, amikor már majd szétfeszít a „mi lesz most?” érzés, de a könyvet negyedóránként kénytelen vagy lapra fordítva letenni, mert valaki épp a következő hajmeresztő mutatványra készül.

„Szülei halála óta keresi az élete biztos pontját. Az állandóságot. Egy otthont.”

Míg az első kötet inkább a világépítésre koncentrált, addig a Elátkozott lelkünk sokkal érzelmesebb, mélyebb, fájóbb és mégis gyönyörűbb. Olyan hullámvasútra ültet fel, ahol minden egyes „ó, most már biztos minden rendben lesz” pillanat után kapsz egy újabb gyomrost. De mégsem tudsz haragudni rá, mert éppen ez a nyers, őszinte, húsba vágó érzelmi töltet teszi annyira valódivá.

 

És persze ott van a mi kis „kamu Addams Family” csapatunk, akik ugyanannyira fura és szerethető tagjai a sztorinak, mint az első részben. Ők azok, akik megmutatják, hogy a család nem vérségi kérdés, hanem összetartozás, lojalitás, és az a fajta biztonság, amit még a legsötétebb pillanatokban is érezni lehet.

 

Tate pedig… nos, Tate továbbra is egy csoda. A különbségek ellenére meglátja az embert a természetfeletti mögött, és ettől az egész kapcsolat dinamikája annyira emberi, annyira szép. Nem melodramatikus, nem túlírós, egyszerűen csak hiteles.

„– Katrina? – Hallom, ahogy a nevemet suttogja a sötétben.

– Igen?

– Nem számít, hogy a szüleim mit gondolnak róla… Nem számít, hogy szerinted mi a jó nekem vagy mindkettőnknek… szerintem mindannyian tévedtek.”

Őszintén úgy érzem, ez a sorozat még mindig sokkal kevesebb figyelmet kap, mint amit megérdemelne. Miközben a divatfantasyk jönnek-mennek, Tina Köpke könyvei simán lepipálják őket érzelemmel, karakterrel és hangulattal.

 

Ha valami olyat keresel, ami magával ránt, összetör, összerak és közben még a lelkes kis könyvmoly éned is elégedetten dorombol… akkor ez a sorozat neked való. Én már alig várom, hogy mibe rángat bele legközelebb.

Ha megszeretnéd rendelni Katt IDE! :)

Köszönöm, hogy benéztetek.

Xoxo, Patti :)